Ehhez képest sajnos Magyarországon ennek a fajta képességnek egyáltalán nincs kultúrája, nem igazán tudnak arról az emberek, hogy ilyen létezik és ritkán keresik (bár mintha kezdene változni valami e téren is).  Pedig nem volt ez mindig így, még a századfordulón is, sőt egészen a II. világháborúig, külön médiumi körök léteztek szerte az országban, Budapesten pedig az előkelő szalonokban gyakran kértek csoportos szeánszot a legtehetségesebb médiumoktól az urak.  Volt külön Médiumi társaság is, ami tagjai között tudhatta a legjobb hazai médiumokat, és kutatásokat, valamint rendszeres, a nép számára lekért közvetítéseket rendeztek, könyveket adtak ki a témában.  Aztán jött a háború, majd a szocializmus, és ilyen témákról még suttogva se volt szabad beszélni, ki is kopott a köztudatból.  Pedig médiumi képességgel azóta is ugyanúgy születnek emberek, hiszen a társadalomnak ugyanúgy szüksége van az ő segítségükre is, mint mondjuk a pék kenyerére.

Az ülés előtti éjszaka én általában már "fogadó órát" tartok otthon, az esetek legnagyobb százalékában az történik ugyanis, hogy mivel a Szellemvilág tudja, hogy másnap ki és milyen célból fog érkezni hozzám, a hozzá kapcsolódó Szellemek már "sorban állnak" nálam a nappaliban.  Valószínűleg ugyanannyira izgatottan várják az ülést, mint a kérdésével hozzám forduló, hiszen számukra is sokkoló szokott lenni az a tapasztalat, hogy miután eltávoznak, bár tudnak az itt nélkülük tovább folyó életről, de nem tudják magukat észrevetetni, arra már semmilyen hatással nincsenek és az ittmaradtaknak sem tudnak üzenni.  Az is gyakran előfordul, hogy nem csak a kérdező rokonai jönnek ilyenkor, hanem bárki, aki "erre jár" és örül, hogy kapcsolatba tud lépni egy médiummal.  Ahogy nekem Odafentről magyarázták, ilyenkor az történik, hogy a médium, mint egy világító lámpás jelenik meg a Szellemvilág számára és persze a Szellemek próbálnak is élni a kapcsolatfelvétel lehetőségével.  Ebből a csoportosulásból kell kiválogatnom azt a személyt, aki valószínűsíthetően a másnapi látogatómnak fog üzenni és tulajdonképpen egy előválogató beszélgetést tartani vele.

A médiumitás minden csodálatossága ellenére se mondanám, hogy ezek az ülések könnyűek számomra, hiszen általában az azonosítással kezdődik a közvetítés, ahol az eltávozott egyértelmű tények megmutatásával érvényesíti a jelenlétét.  Ezek közé tartozik az, hogy gyakran bizony átéletik velem a saját halálukat, tehát fizikai fájdalmakat, érzeteket adnak át, ezzel is egyértelműsítve, hogy mit hogy éltek meg, mikor meghaltak.  Ezeket sokszor tényleg csak a legközelebbi hozzátartozó, megtaláló tudja, tehát már itt kap a kérdező egyfajta bizonyosságot, hogy tényleg a keresett Lélekkel találtunk kapcsolatot.  A közvetítés ezután már nagyon felemelően folytatódik, a Szellem általában egyértelmű emlékeket, jellegzetes, csak a család számára értelmezhető üzeneteket mutat nekem, amit én minden fejtegetés, vagy megváltoztatás nélkül kell, hogy továbbítsak a kérdező felé.  Sokszor van, hogy megmutat egy zenét, vagy éreztet velem egy illatot, de általában leginkább képeket, vagy mozgó, filmszerű képsorokat kapok a fejembe.  Van, hogy hangokat is hallok, beszélnek hozzám.  Ezek az üzenetek nekem sokszor érthetetlenek, de nem szabad rajta erőszakkal értelmet keresni, ugyanis mikor óvatosan átadom a kérdezőnek, legtöbbször kiderül, hogy számára teljesen érthető, sőt kifejezetten a Szellemre jellemző, amit üzen.  Általában olyan emlékeket közvetítek, amire az ittmaradt a Szellemmel kapcsolatban legszívesebben emlékszik, vagy amiről azonnal a Szellem jut eszébe, hiszen csak rá volt jellemző, csak vele élte át azt.  Ilyenkor nagyon meleg, családi perceket élünk át, biztos nagyon fura lehet a kérdezőnek, hogy egy idegen, az az én számból hallja azokat a megszólításokat, titkos mondatokat, amiket az eltávozottól szokott meg.  Sokszor ilyenkor együtt sírunk, együtt nevetünk.  

Igen, nevetünk is, ezek a közvetítések egyáltalán nem a szomorúság jegyében telnek.  Ha a Szellem vicces, humoros egyéniség volt, azt átvitte magával a Szellemvilágba is, és az azonosítása érdekében egyértelműen ugyanazokkal a tulajdonságaival mutatkozik meg számunkra is, innen tudhatja a kérdező biztosan, hogy kivel kapcsolódtunk.  Sokszor a családi humoros jelenetekkel, a megszokott viccelődéseivel, ugratásaival azonosítja magát a Szellem.  Mivel az átlépettek már nem éreznek a földi érzelmekhez hasonló szomorúságot az eltávozásuk miatt, nem kötődnek annyira hozzánk, mint mi még hozzájuk, így ezek az ülések egyáltalán nem a búslakodásról szólnak.  Ebből adódóan az ittmaradtak számára is sokkal megnyugtatóbbak és felemelőbbek, hiszen nem a halál a téma (a kezdési azonosítás után), hanem a régi szép emlékek, az együtt töltött kellemes napok, a hála, amiért egymás életének a részei lehettek.